Az alkony lassan ráereszkedett a zöcsketelepi dombokra. A régi vasúti töltés mellett már csak a szél járt őrséget, végigsuhanva a gazos sínmaradványokon, mintha még mindig várna egy elkésett szerelvényt. A falu szélén, az öreg almafák között állt egy vályogház, amelynek repedezett falai annyi történetet őriztek, hogy maguk sem tudták már, hol kezdődik az emlék és hol végződik a valóság.
Az öreg Barta Mihály minden este kiült a tornácra. Kezében kopott petróleumlámpa, mellette egy régi bakteróra, amely már rég nem járt pontosan. De ő nem törődött vele. Azt mondta, az idő itt úgyis megállt valamikor régen.
A falubeliek gyakran bolondnak tartották.
— Mihály bátyám még mindig a vonatot várja — mondogatták nevetve a kocsmában.
Pedig Mihály nem a vonatot várta.
Hanem Annát.
Hatvan év telt el azóta a nyári hajnal óta, amikor utoljára látta őt az almáspataki hídnál. Akkor még fiatal volt minden. A fák zöldebbek, az ég magasabb, az emberek reménye pedig könnyebb. Anna fehér kendőt viselt, és mezítláb állt a patak sekély vizében. A felkelő nap aranyra festette a haját, a víz tükrében pedig úgy ringott az alakja, mintha maga a hajnal öltött volna emberi formát.
— Elmegyek — mondta akkor halkan a lány.
— Visszajössz? — kérdezte Mihály.
Anna nem felelt azonnal. Csak lehajolt, tenyerével végigsimított a vízen, amely halk csobogással futott tovább a kövek között.
— Az ember mindig visszatér oda, ahol egyszer igazán szeretett.
Ez volt az utolsó mondata.
A háború elsodorta őket egymástól. Anna családja nyugatra menekült, Mihály pedig itthon maradt. Előbb a vasútnál dolgozott, aztán a fatelepen, végül csak az emlékeinek élt. Minden este ugyanabban az órában kiült a tornácra, és figyelte az egykori sínpárt.
Azon az őszi estén azonban valami megváltozott.
A szél furcsán csendes lett. A tücskök elhallgattak. A távolban pedig halk zakatolás hallatszott.
Mihály lassan felemelte a fejét.
A sín már régen használhatatlan volt. Mégis… a hang közeledett.
A domb mögül köd gördült elő, s benne egy halvány fény derengett. Mintha egy régi gőzmozdony lámpása törné át az estét. A zakatolás egyre erősödött, a föld enyhén remegett alatta.
Az öregember reszkető kézzel állt fel.
És akkor meglátta.
A ködből egy fekete mozdony bontakozott ki, pontosan olyan, amilyenek valaha a Kaposvár felé tartó vonalakon jártak. A szerelvény lassan megállt a régi töltés mellett, ahol már évtizedek óta nem volt megálló.
Az egyik ajtó nyikordulva kinyílt.
Egy asszony állt ott fehér kendőben.
Fiatal volt. Pontosan olyan fiatal, mint azon a hajnalon az almáspataknál.
Mihály szeme megtelt könnyel.
— Anna…
A nő mosolygott.
— Sokáig várattalak.
Az öregember ekkor már nem érezte a hideget, sem az elmúlt évek súlyát. Csak lassan elindult a szerelvény felé. A petróleumlámpa ott maradt a tornácon, halvány fénye még sokáig világított az üres ház előtt.
Másnap reggel a falubeliek csak annyit találtak, hogy a bakteróra újra jár.
Pontosan.
A mozdony lassan sípolt egyet.
Nem úgy, mint a valódi vonatok. Ebben a hangban nem volt vas és gőz durva ereje. Inkább emlékeztetett egy távoli sóhajra, amely végigfut az őszi éjszakán.
Mihály megállt a lépcső előtt.
— Ez már nem az élők útja, ugye? — kérdezte halkan.
Anna szeme szomorúan, mégis békésen csillant meg.
— Nem minden út vezet vissza az emberek közé.
Az öregember hátranézett. A tornác halvány lámpafénye már alig derengett a ködben. Az almafák sötét árnyként álltak a ház körül, a szél pedig újra megmozdította a száraz leveleket.
Hirtelen úgy érezte, mintha az egész életét egyszerre hallaná.
A kalapácsütéseket a vasúti műhelyből.
És Anna nevetését az almáspatak partjáról.
Lassan fellépett a mozdony lépcsőjére.
Odabent meleg félhomály fogadta. A régi faburkolatú kocsiban néhány utas ült csendesen. Egy katonaruhás fiú az ablak mellett mosolygott kifelé a sötét tájra. Egy fekete ruhás asszony összekulcsolt kézzel ült, mintha imádkozna. A sarokban egy bakter sapkás öreg pipázott hangtalanul.
Mégis mindannyian ismerősnek tűntek.
Anna helyet mutatott Mihálynak az egyik ablaknál.
— Hová megy ez a vonat? — kérdezte az öreg.
A lány lassan elmosolyodott.
— Oda, ahol nincs több várakozás.
A szerelvény ekkor újra megindult.
Az ablak mögött Zöcsketelep lassan elúszott. A régi töltés, az elvadult temető, a dűlőutak, az almáskert… mind köddé váltak a sötétben.
Mihály azonban nem érzett fájdalmat.
Csak különös könnyűséget.
Mintha évtizedek terhe hullott volna le róla.
A mozdony egyre gyorsabban haladt az éjszakában. Ám a sínpár előttük nem a földön futott tovább. A fekete égbolt alatt halvány ezüstfényben derengett, mintha csillagokból kovácsolták volna.
Anna ekkor megszorította a kezét.
— Emlékszel arra a hajnalra a pataknál?
Odakint lassan pirkadni kezdett.
De ez a hajnal más volt, mint a földi reggelek. A fény puhábbnak tűnt, aranylóbbnak, és a távolban olyan mezők hullámoztak, amilyeneket emberi szem talán sosem látott.
A mozdony lassan fékezett.
A távolban egy kis állomás bontakozott ki fehér ködből. Az épület fölött nem volt felirat. Nem kellett.
Mihály tudta, hogy megérkezett.
Mielőtt leszálltak volna, még egyszer visszanézett a távoli sötétség felé, ahol valahol messze ott maradt Zöcsketelep, az öreg ház, a tornác és a régi bakteróra.
Aztán halk mosollyal megszólalt:
— Végre pontos lett minden.
